Miért érdekel minket, hogy mások mit gondolnak rólunk?

Erről a témáról már régóta terveztem, hogy írok, ugyanis szinte mindennaposan érint. Miért adunk mások véleményére, miért számít egyáltalán, hogy mások mit gondolnak rólunk.

Már gyermekkorunkban is sokszor halljuk szüleiktől, és más felnőtt családtagjainktól is, hogy ne tedd ezt vagy azt, mit szólnak mások? Pl. „Mit szól a szomszéd, ha épp átugrik hozzánk és meglátja, milyen rendetlenség van a szobádban? Vagy: ” Vegyél fel másik, tiszta pólót, mert azt hiszik, piszkosak vagyunk.” Ez valóban a szüleiktől ered, tőlük halljuk, „tanuljuk”, vagy velünk született, benne van a génjeinkben?

10 éves lányom egyik nap azt mondta, hogy a többi lány az iskolában minden nap más ruhát vesz fel, ő sem akar kétszer ugyan abba a nadrágba menni, mert azt hiszik, nincs ruhája.

Miért cselekszünk időnként úgy, ahogy tulajdonképpen nem szeretnénk, de mégis  megtesszük mások miatt. Többször előfordult például a munkahelyen, hogy egy kolléga valamit kért tőlem, hogy végezzem el helyette. Igazából egyáltalán nem akartam megtenni, mert vagy én is tele voltam munkával, vagy éppen egyszerűen nem volt hozzá kedvem, mégis igent mondtam. Aztán persze magamban „puffogtam”, hogy miért kell ezt nekem csinálni?

Vagy amikor a főnököm pénteken megkérdezi, hogy be tudnék e menni szombaton is dolgozni, amit igazából gondolok: Tudni tudok, de egyáltalán nem akarok! És amit mondok: Igen, persze. Amit ezután érzek: egész nap dühöngök magamban, hogy szombaton is dolgoznom KELL.

Mondhattam volna nemet is. De nem mondtam. Vajon miért? Mert akkor negatív véleménye lenne rólam, nem vagyok kedves, nem vagyok segítőkész és ehhez hasonlók. Na és? Mi van akkor? Ez olyan rossz? Hiszen én tudom magamról, hogy kedves vagyok és segítőkész, de nem mindig tudok és akarok mások kedvére tenni úgy, hogy eközben magamnak „rosszat” teszek, tehát akaratom és kedvem ellenére cselekszem.

Miért van bennünk ez a bizonyos megfelelési vágy, hogy másoknak megfeleljünk, elnyerjük tetszéseiket, pozitív gondolataik, véleményük legyen rólunk. Nem elég az, hogy én tudom magamról milyen vagyok? Hogy nem stimmel az, amit rólam gondolnak? Sokat hallom: „Kit érdekel, mit gondolnak rólam”.  De ez valóban így van?

Nagyon jó példa erre a Facebook és hasonló internetes közösségi oldalak, ahol velünk történt eseményeket, képeket posztolunk, és nagy hangsúlyt adunk annak, mennyi lájkot kapunk, kiknek és mennyi embernek tetszik, amit megosztunk. Itt is mások pozitív véleményére vágyunk, hiszen a lájk is a tetszést mutatja. 

Valóban nem számít mások véleménye, tetszése, nem számít, hogy kapunk e lájkot vagy nem? Tulajdonképp miért posztolunk? Vajon továbbra is töltenénk fel képeket, osztanánk meg élményeinket, ha mondjuk többé egyetlen lájkot sem kapnánk?

Egyik nap egy ismerősömmel épp a nyaralásról beszélgettem, és igen érdekes dolgot mondott. Idén nem tudnak nyaralni menni, mert házat építenek, és a nyaralás nem fér bele a keretbe. Ez teljesen érthető is. Elmondása szerint ez őt elég rosszul érinti, hiszen az ember egész évben dolgozik, és legalább egy hét nyaralást megérdemel, és különben is, minden ismerőse majd posztolni fogja a jó kis nyaralós képeket, ő pedig semmit. Hm, érdekes. Ennyire fontos a külvilág felé mutatott kép?

Miért veszünk fel szép ruhát, töltünk el időt azzal, mibe öltözzünk másnap, vagy egy bizonyos eseményre? Miért sminkeljük, csinosítjuk magunkat? Most sokan azt mondanák, hát nem mások miatt, hanem magam miatt, hogy magamnak tetszek. Biztos? Akkor mi van azokkal a napokkal, mikor otthon vagyunk, smink nélkül, „itthoni ruhában”, melegítő nadrágban, két számmal nagyobb vagy esetleg már kinyúlt pólóban, mert hát :”Ma úgysem megyek sehova. ” És ha éppen mégis ki kellene szaladni a boltba: „Hát én így ki nem megyek”. De miért nem, ha magunknak tetszünk így is, és nem érdekel, mások mit gondolnak?

Képzeljük el, hogy mindig saját kedvünk szerint teszünk, úgy, ahogy nekünk jó, olyan stílusban öltözködünk, ahogy nekünk tetszik, akkor is, ha mások szerint túl kirívó, vagy ízléstelen, esetleg teljesen össze nem illő ruhadarabokat öltünk magunkra. Igaz, hogy viselkedésünkkel, öltözködésünkkel nem ártunk, nem károsítunk másokat. Udvariasan utasítjuk vissza a szombati extra munkát, a kollégánk tőlünk kért szívességét, mert épp más dolgunk van, vagy egyszerűen csak nincs kedvünk hozzá.

Mit gondolnának mégis rólunk? Mi lennénk a fura, különc, barátságtalan, legkevésbé „népszerű” emberek, akivel senki sem barátkozna. Az iskolában, a munkahelyen velünk nem beszélgetnének a többiek, munka után nem hívnának el egy kávéra vagy egyéb összejövetelre, a szomszéd minket nem hívna át a grillpartira, és még sorolhatnám, tehát valószínűleg ki lennénk rekesztve. Vajon ez jó érzés lenne? Valóban nem érdekelne?

Régen láttam egy televízióműsort, amiben Amerikában egy tesztet végeztek az utcán, mégpedig egy gyalogos átkelőhelyen. Piros volt a lámpa, de nem jött egyetlen autó sem, tehát biztonságosan át lehetett volna sétálni a másik oldalra. De senki nem ment át, amíg nem volt zöld a lámpa. A kísérlet egyik felében, a beépített személy egy jól öltözött, jól szituált személy hatását keltette, elindult a piros jelzés ellenére a túloldalra. Ekkor néhányan körbe néztek, majd egyre többen követték őt.

A másik alkalommal a beépített ember egy rosszul öltözött, nem éppen kellemes benyomást keltő személy volt, aki szintén elindult a másik oldalra a piros lámpánál. Őt sokkal kevesebb ember követte, mint a jól szituált férfit. Szerintem ez elég érdekes. Ha egy jól szituált, feltehetőleg jó, és/vagy népszerű embert követünk, az rendben van, az nem rossz, akkor sem, ha ez az ember helytelen dolgot cselekszik. Viszont a „rossz ember” követését már jóval kevesebben tartják helyesnek.

Azóta többször eszembe jut ez a bizonyos kísérlet, amikor zebránál állok, és néhányan átmennek a piros lámpa ellenére. Ha mindenki átmegy, és csak én maradok, mert nem akarok másokat utánozni, kicsit kellemetlenül érzem magam, tehát a helyzetet „cikinek” érzem. Ilyenkor azt gondolom, hogy mások, akik most ezt látják, hogy én vagyok az egyedüli aki még mindig a zöld jelzésre vár, biztos azt gondolják:” Na, ez meg egy különc”. 😂 De mégis megvárom a zöld jelzést. Viszont ha épp akkor vált pirosra, mikor a zebrához érek, körülnézek, és ha egyáltalán nem jön autó, átmegyek a túloldalra, függetlenül attól, hogy elindult e valaki vagy sem.

Vannak bizonyos kellemetlen szituációk, amiket különbözőképpen nevezünk, úgy, mint ciki, égő. Például mások szeme láttára megbotlunk, elesünk, vagy egy ismerős hangosan olyan dolgot mond nekünk, úgy szól hozzánk viccből vagy épp rosszindulatból, hogy azt kellemetlenül érezzük mások előtt. Ilyenkor akaratunk ellenére is zavarban érezzük magunkat, elpirulunk, bizonyos eseteben talán megszégyenülést is érzünk. Ugyanez viszont nem fordul elő, ha ezek a kellemetlen dolgok akkor történnek, mikor egyedül vagyunk, tehát senki más nem látja.

Vajon helyes az, hogy gyermekeink felé azt az üzenetet közvetítjük, hogy ha nem pakolja össze a szobáját, akkor más emberek nem szeretik? E helyett inkább nem lenne az sokkal jobb, ha azt mondanánk, minket zavar az, hogy rendetlen, és mi szeretnénk azt, hogy összepakoljon?

Ha nem kapok elég lájkot, dicséretet, akkor nem vagyok elég jó? Saját magunk számára kell elsősorban jónak lenni, megfelelni. Véleményem szerint nem mindegy számunkra, hogy mások mit gondolnak rólunk. Bennünk van a tetszés, a megfelelés, a szeretet utáni vágy. És ez így teljesen rendben is van mindaddig, amíg nem esünk át a ló túloldalára. Amíg nem az nyom többet a latba, amit más emberek rólunk vélekednek, amíg nem mondunk minden alkalomra igent, holott igazából nemet szeretnénk. Amíg nem nyomjuk el teljesen saját igényeinket, szükségleteinket embertársaink rólunk alkotott pozitív képe érdekében. Mindaddig, amíg nem vagyunk egyedül döntésképtelenek, és nem igénylünk minden alkalommal megerősítést másoktól, hogy jó, vagy rossz e amit teszünk, ahogy döntünk.

Persze mindig lesznek olyanok, akik negatív véleménnyel viseltetnek irántunk, de hát nem lehet mindenkinek megfelelni, és nem is kell. Viszont nagyon fontos a magabiztosság. Ha elégedettek vagyunk magunkkal, nem adunk a kelleténél nagyobb jelentőséget mások véleményére.

Téged mennyire érdekel mások véleménye? Gyakran teszel, tettél meg más ember miatt olyan szívességet, amihez egyáltalán nem volt kedved, de mégis megtetted, hogy nem legyen rossz véleménnyel rólad? Rosszul érzed magad, ha mások összesúgnak a hátad mögött, vagy egyáltalán nem érdekel?