Mit tennék, ha megtudnám, kevés időm van hátra?

Milyen gyakran hallani, hogy elegem van ebből az életből, milyen rossz életem van, jobb lenne inkább meghalni… és még ehhez hasonló többféle “életellenes” megjegyzéseket, mikor az ember el van keseredve, kilátástalannak látja a jelenlegi helyzetét. Könnyen mondjuk ki ezeket a szavakat, de valóban komolyan is gondoljuk őket?

Elégedetlenek vagyunk életünkkel, de tényleg inkább a másik utat választanánk? Valóban eldobnánk rossznak vélt életünket? Jobb lenne mindent hátra hagyni, szeretteinket, barátainkat, a dolgokat amiket szeretünk, az élet különböző örömeit? Ha őszintén mérlegelnünk, valóban értelmetlen, boldogtalan életünk van? Sokan nem értékelik életüket, mindaddig, amíg valamilyen módon halál közeli élményben lesz részük, akár közvetlen vagy közvetetten.

Az utóbbi időben sokszor előfordult, hogy egy ismerős (legyen az közeli vagy távoli) halálhíre hallatán az első megrendülés után elgondolkodtam, milyen rövid is az élet, és milyen hirtelen, egyszerűen csak abba tud maradni. Egyik nap még láttam őt, ma meg már nincs. Van amikor ez egy hosszabb betegség után következik be, ilyenkor a hozzátartozóknak és a betegnek van ideje felkészülni-ha ilyesmire egyáltalán fel lehet készülni, és van, mikor hirtelen, váratlanul ragad el a halál.

Milyen sok ilyen eset történt az elmúlt időben az ismeretségi körömben. Elment az illető otthonról, de sosem tért vissza, hiába várták. Ez olyan borzasztó és szomorú! Ilyenkor gyakran ismerőseimmel elbeszélgetünk magáról az életről, hogy milyen hirtelen vége tud lenni, rájövünk, a mi életünk mégsem olyan rossz, sőt, szerencsések vagyunk, hogy még élhetünk. Legtöbbször ilyenkor haragosainkkal is kibékülünk, mert nem tudjuk mennyi időnk van még, mikor szólít el bennünket a halál. De miért csak ilyenkor? Miért értékeljük az életet és az emberi kapcsolatainkat csak akkor, ha arra gondolunk, a mi életünk is bármikor véget érhet?

A napokba történt, hogy párom nagybátyja, Józsi bácsi 74 évesen elhunyt. Annyira váratlanul ért a halálhíre, hogy ezúttal még mélyebben elgondolkodtam az életen. A nagybácsi húsz éve abbahagyta a dohányzást, és viszonylag jó egészségnek örvendett. Jókedvű, kedves, aktív bácsi volt, ha nem tudtam volna hány éves, nem saccoltam volna többre mint 65. Feleségével 51 éve éldegéltek együtt, közvetlen szomszédságukban, tehát szinte napi kapcsolat volt köztünk.

Tavasztól őszig mikor jó idő volt, kislányom, Zselyke a szomszéd kis barátnőjével gyakran az udvaron játszott. Sokszor bementek a nagybácsi kertjébe, megnézték a helyes kis halastavát, benne a halakat és békákat. Józsi bácsi robogóval közlekedett, és nyáron többször elvitte Zselykét a közeli fagyizóba, aztán a következő körben a kis barátnőt, aki addig türelmesen, cuki bukósisakjával a kezében várta, míg ő kerül sorra.

Télen aztán Józsi bácsi beteg lett, vagyis megfázott – így diagnosztizálta a körzeti orvos. Mivel tünetei nem javultak, alaposabb kivizsgálásra került sor, amely során január 31- én tüdőrákot diagnosztizáltak nála. Sajnos ez ekkor már annyira súlyos, előrehaladt állapotban volt, hogy az orvos közölte, vége lehet akár másnap, de maximum karácsonyig élhet. Március 19-én kaptuk a rossz hírt, hogy a nagybácsi elhunyt. 😞

Alig hittem a fülemnek. Úristen! Ilyen hamar? Ilyen váratlanul? Mindannyian tudtuk, hogy ez be fog következni, de mégis váratlanul ért. Nem gondoltuk, hogy ilyen gyorsan elmegy. Annyira hihetetlen. Hogy mondom meg Zselykének? Hiszen azt sem mondtam el, hogy Józsi bácsi beteg. Pedig akartam. Csak később. Azt hittem, még van időm.

Nem volt számomra egyszerű feladat egy 10 éves kislánnyal tudatni, hogy a nagybácsi gyógyíthatatlan beteg és meg fog halni. De már túl késő. Már csak a végzetes hírt közölhetem, hogy a bácsi elment örökre. Nincs vele többé halastó látogatás, fagyizóba motorozás, nem mondja soha többet mikor Zselykét meglátja, hogy: “Na, itt van az én kis barátnőm”. Nem fog már sosem zsörtölődni, ha a lányok az udvaron szanaszét hagyják a rollert, a bicajt, a játékaikat.

A nagybácsi halála után a felesége kissé panaszosan beszámolt nekünk, hogy a végzetes diagnózis után férje egyáltalán nem vigyázott magára, továbbra is gondozta a kertet, eljárt robogójával a városba, továbbra is folytatta a megszokott tevékenységeit, holott a három kemoterápia után legyengült szervezetét kímélni kellett volna, otthon maradni, pihenni, de nem, ő ezt nem tette, így egy tüdőgyulladás lett a végzete.

Hát…nem tudom. Hogy lehet elvárni, kívánni valakitől, akinek meg vannak számlálva napjai, hogy utolsó kevés idejét otthon a négy fal között töltse? Meghosszabbodott volna így az élete? Ha igen, mennyivel? Napokkal, hetekkel, talán hónapokkal is? Ki tudja? És milyenek lettek volna azok utolsó idők? Valóban otthon kellet volna maradnia, és várnia a halált?

Józsi bácsi nem ezt választotta, hanem inkább az utolsó perceket még kihasználni, a kertben még egy utolsót kapirgálni, a kis kerti tóban lévő halakat és békákat még egyszer megetetni, a kedvenc robogóval még egy kört menni, utoljára, a szokásos útvonalon, érezni még egyszer a szellőt ami végigsimít, a napsütés melegét, megcsodálni az éppen életüket kezdő tavaszi virágokat, elbúcsúzni a világtól.

Többször elképzelem, ahogy ül az orvossal szemben, és megtudja a végzetes hírt. Napok, legfeljebb hónapok vannak hátra, nincs remény, el kell menni, itt kell hagyni ezt a világot. A hideg is kiráz, mikor erre gondolok. Hogy lehet az ilyen hírt feldolgozni, elfogadni, nyugtázni, és ezzel a tudattal tovább élni…még egy kicsit? Annyira borzasztó. Szegény Józsi bácsi.

Hogy reagálhatott ilyesmire? Mit mondott? Mit lehetne neki mondani? Fel lehet ezt egyáltalán fogni? Kilép az orvosi szobából, ahova mikor belépett, még minden rendben volt, ez csak egy megfázás, semmi komoly. És néhány perc múlva vége mindennek. Hazamegy, és aznap, vagy talán másnap közli a gyermekeivel, testvéreivel, szeretteivel a tragikus hírt. Este lefekszik aludni azzal a tudattal, hogy talán többé nem ébred fel. És ha mégis eljön a reggel, talán ez az utolsó nap. Talán számot vesz, visszatekint, milyen is volt az élete, jó apa és férj volt e, elégedett e mindazzal amit elért, elég tartalmas volt e, lenne e még valami amit nem tett meg, de szeretett volna, megteheti e még?

Én magam is újra és újra belegondolok, én mit tennék ilyen helyzetben? Mit tennék, ha megtudnám, kevés időm van hátra? Sokan azt mondják, élveznék még utoljára az életük hátra lévő idejét, megtennének dolgokat amiket azelőtt nem tettek meg, némelyek kifejezetten őrült dolgokat vinnének véghez.

Én nem. Élvezni az élet utolsó napjait? Én nem tudnám élvezni. Hogyan is élvezhetném azzal a tudattal, hogy minden amit teszek, utoljára teszem? Utoljára látom a gyerekeimet, szeretteimet, utoljára ölelem, csókolom őket, hallom nevetésüket, utoljára ízlelhetem kedvenc ételem, utoljára teszek egy sétát és szívom be a friss levegőt, hallom a madarak csiripelését, érzem a virágok illatát, a napsütés melegét a bőrömön, ahogy ülök a szabad ég alatt utoljára, és arra gondolok, mennyire nem akarok még elmenni, még annyi mindent szerettem volna csinálni, egyszerűen csak élni még. Biztos, hogy a lehető legtöbb időt tölteném a családommal, de ez nem lenne boldog idő senkinek. Nagyon szomorú lenne, és biztosan szinte mindvégig sírnék, és ők is.

A búcsúzás és a veszteség megélése számomra mindig borzasztóan szomorú. Ahogy idősödöm, gyakrabban gondolok a halálra, életen felén már túl vagyok, és nagyon gyorsan elteltek ezek az évek. Egyszer csak felébredek, és már 70-80 éves leszek…ha egyáltalán megérem. Addig is megpróbálom az életem élvezni, a felkínálkozó lehetőségeket a lehető legjobban kihasználni, szeretteimmel annyi időt tölteni amennyit csak lehet, az apró és jelentéktelen dolgoknak is örülni, értékelni az életet, mert az élet nehézségei ellenére igenis szép! Az élet ajándék…és nem tudhatjuk, ebben a ajándékban meddig lehet részünk.